Kocsmakajás kalandozásunk első útja a budapesti Pótkulcsba vezetett, amelyet mindannyian ismertünk már korábbról (nekem például sok évvel ezelőtt itt volt egy szülinapi partim, amelyet az egyik külön kibérelhető teremben tartottunk. A buli olyan jól sikerült, hogy ekkor elhagytam a pénztárcámat is a Pótkulcs előtt, az utcán, amit egy kedves fiatal lány pár nappal később vissza is adott, amiért nem lehetek elég hálás).

A hely a Csengery utcában található, nem messze a Nyugati Pályaudvartól. Kívülről viszonylag nehéz beazonosítani, egy elhagyatott kis kapu a bejárat, amelyet sűrű növésű borostyánok szegélyeznek. A bejárat mellett található egy tábla, amely a hely nevének eredetét regéli el, de nekem nem igazán sikerült megfejtenem a jelentését, azt hiszem, kicsit túl költőire sikerült a megfogalmazása :)

Elsőként egy tágas udvar fogadja a látogatót, amely az utcaszint alatt helyezkedik el. A helyet vezető Frank mesélte, hogy a Pótkulcs helyén korábban kisiparos műhely működött, ennek a szellemiségét igyekeztek már a kezdetektől megőrizni. A Pótkulcs volt az első romkocsma, ebből kifolyólag, ahol régi korok szelleme lengi be a közös sörözések és koncertek hedonista pillanatait.

A hely meglehetősen tagolt, sok kisebb teremmel, folyosóval és eldugott sarokkal, és az emeleten található az éppen átépítés alatt álló, külön bérelhető terem, ahol anno én is a szülinapomat tartottam. Kétségtelenül a koncertterem (heti 5-6 koncertet tartanak itt) és maga a söröző-étterem a legnyüzsgőbb helyiségek, amelyek egy átlagos, áprilisi kedd délutánhoz képest is meglehetősen tele voltak.

Indi rögtön a sörökről kezdett mesélni, amely nála szakmai ártalom, hiszen főállásban a Pilsner csapoló mestere. Rávett, hogy kóstoljam meg az itt csapolt Kőbányait, mert “ezen a csapon ez isteni lesz”. Nem tudom, hogy valóban a csapon múlott-e vagy Indi szuggesztív bevezetőjén, de valóban semmi panasz nem lehetett erre a Kőbányaira.

A Pótkulcsban nincs írott étlap, egy táblára vannak kiírva mindig az aktuálisan elérhető ételek. Állandóan szerepel az étlapon a gulyásleves, a hamburger, a sztrapacska, a cigánypecsenye és a palacsinta, de mindig van valami újdonság is, például fish and chips vagy marhapörkölt.

A következő menüt állítottuk össze a teszt alkalmára:

Indi:

- gulyásleves

- hamburger

- sztrapacska

- palacsinta

Én:

- gulyásleves

- cigánypecsenye

- túrógombóc

Az adagok a budapesti átlag adagok szintjét hozták.

Gulyásleves

Frank elmesélte, hogy gulyáslevesük több nemzetközi travel guide-ban is szerepel, többek közt egy japánban és egy amerikaiban is. Kétféle levest készítenek: sertés- és marha gulyáslevest, ott jártunkkor épp az előbbi volt, és, mint kiderült, az is volt a népszerűbb.

A leves hozta a klasszikus gulyástól elvárhatókat, finom volt, de én nem éreztem kiemelkedőnek. A mellé adott kenyér pirított volt, kicsit édeskés, ez nekem furcsa volt, és bár nem volt rossz, de nekem hiányzott a klasszikus friss, ropogós héjú kovászos kenyér, amit jóízűen bele tudok tunkolni a gulyás tetején lebegő zsírba (mely számomra kicsit vékony volt). A levest dominálta a köménymag intenzív íze, amiből szerintem kicsit kevesebb is elég lett volna.

 Hamburger

Indi hamburgere, elmondása szerint házias ízű volt, mellé steak burgonyát és coleslaw salátát kapott. Indi dcsérte, hogy a burger nem tocsog a szószban és puha, nekem kicsit fura volt, hogy a szemle belül nem volt megpirítva, egy apró kis trükk, amivel még ízletesebbé lehet tenni egy hamburgert. A krumpli korrekt volt, a coleslaw saláta könnyed, kevésbé majonézes.

Cigánypecsenye

A cigánypecsenye az egyik kedvenc kajám, a fokhagymás hús, a ropogós szalonna és a friss sültburgonya kombójának nehezen tudok ellenállni. Ez a pecsenye ezúttal hagymás törtburgonyával érkezett, ami szintén nagy kedvenc, úgyhogy erre nem lehetett panasz. Annál inkább viszont a fokhagymás szósz hiányára, amelyet lefelejtettek a húsról, és amely jelentősen visszavett a fogás élvezeti értékéből. Frankkel később beszéltünk erről, aki megvallotta, hogy sajnos ezt elfelejtették, de amúgy természetesen a fokhagymás szósz szériatartozék, úgyhogy ha valaki cigánypecsenyét rendel náluk, nem kell emiatt aggódnia. Én így jártam.

Sztrapacska

Franktől megtudtuk, hogy a sztrapacska nem szlovák eredetű étel, hanem a felvidéki magyarok egy alap fogása, melyet később a szlovákok vettek át, és “bryndzove halusky” néven szerepel a szlovák éttermek étlapján. A sztrapacska vonzerejét kétségkívül a juhturó savassága és a szalonnapörc zsírossága közti kontraszt adja, amely megfelelő állagú nokedli és mennyiségű tejföl mellett egy igen kielégítő gasztronómiai élményt tud nyújtani. Indi elégedetten lapátolta be a gőzölgő kaját, miközben én igyekeztem néhány falatot elcsenni a tányérjáról. Egyetlen apróságot hiányoltam csupán: nekem a tejföl kicsit kevés volt a fogásban, de mint Indivel megegyeztünk, ez erősen ízlés kérdése, ő kifejezetten nem szereti, ha tocsog a kaja a szósztól.

Desszertek

Számomra az est fénypontja egyértelműen a túrógombóc volt, immár 15 éve élek Budapesten, de azt tapasztalom, hogy ez az a fogás, amelyet oly’ könnyű lenne jól elkészíteni, de mégis kevés étterem érti a lényegét. A Pótkulcs túrógombóca két adagban érkezett, a tetején édes tejföllel és áfonyalekvárral, amely mindenképpen bizakodásra adott okot. Megkóstolva örömmel konstatáltam, hogy sok magyar étteremtől eltérően a Pótkulcsban édes a túrógombóc tésztája, tehát nem csupán az édes tejföl és az áfonya, de a teljes kóstolási élmény egy édes, igazi desszertre hajazó élmény, amilyennek egy túrógombócnak lennie kell. A túrógombóc mellé kaptam még egy korsó “desszertsört” is, ami szinte csak Pilsner habból állt, állítólag a csehek így isszák a sört édes ételek mellé, mert a sörhab édesebb, mint maga a folyadék.

Mellettem Indi is jóízűen fogyasztotta el az est utolsó fogását, és tüntette el a két palacsintát, úgy tűnt, hogy a vacsora méltó befejezésének tartja. A kommentemre, hogy egy kis tejszínhab még elfért volna rajta, álmos morgással válaszolt.

Összességében jót ettünk a Pótkulcsban, az adagok emberesek, az ételek frissek és jóízűek voltak. Ha nem számítjuk a cigánypecsenyés kis bakit, nehezen találunk fogást a felszolgált ételeken, érződik, hogy az fogásokat szeretettel és szenvedéllyel készítik, amely szenvedély árad a helyet vezető Frank minden szavából. Bár nem tipikusan “pubfood” az itt felszolgált ételek zöme, az egészen biztos, hogy nem fogtok csalódni, ha ide szervezitek le valamely hétvégi kocsmázásotokat, és közben enni támad kedvetek.

Így Indivel egyetértésben a legmagasabb, 1 sörös pontszámmal sommáztuk a helyről alkotott véleményünket, vagyis nincs szükség még spicces állapotra sem ahhoz, hogy élvezetet nyújtson egy itt elköltött vacsora.

Köszönjük a Pótkulcs vezetőségének, és különösen Frank-nek, hogy kedvesen fogadtak és mindenben a segítségünkre voltak!

AJÁNLOTT